Két törpe bement a falusi presszóba, kóláért.

 Beállnak a sorba, és tényleg kérnek két kólát. Azt mondja nekik a rózsaarcú, kicsattanó egészségű, vakítóan saját fehér fogú, nagymellű pincérnő: „Nem adok!” A két törpe nem akart hinni a fülének, mert ilyen még nem történt velük. Azt hitték, hogy rosszul hallanak, és még egyszer kértek. A válasz ugyanaz volt, s a nagymellű szűkkeblű pincérnő arcán olyan elszánás tükröződött a bennsejéből, hogy elkezdték ott helyben a sírást, hívén, hogy itt nem szeretik a törpéket. Szégyellték a többi vendég előtt a rívást, ezért hát kifordultak, s kint a biciklitartónak támaszkodva potyogtatták a könnyeiket, bizony szegényeknek még az orrnyálkahártyáik is áttetsző váladékot kezdtek termelni, ami összekeveredett legördülő sós könnyeik patakjával, le cipőcskéikre, onnan pedig tócsába gyülekeztek.

 Kifáradtak egy idő múlva az olthatatlan zokogástól, piros volt orruk hegye, szemeik kivörösödtek. Amint ott szipognak, tétováznak, hogy mitévők legyenek, arra jön egy embör, és megkérdezi őket, hogy ugyan mi végre vannak így elkeseredve. Mondják neki, hogy miért, meg hogy itt így elbánnak a törpékkel. Átkarolja erre kedvesen a vállukat, s elmondja nekik, hogy bizony ő nem törpe, de neki sem ad a nagymellű szűk-keblű. S mutatja nekik is mindjárt, kifordítván nadrágzsebeit, mint a Zappa-elefántban, hogy nincs egy fityingje se, mert ő szögény embör.

 Itt kell megjegyeznünk, hogy a történetből kiviláglik a Napnál is fényesebben, nyáridőben történhetett az eset, ezért nem kellett a kabátzsebeit is kifordítani bizonyságul. Hejj, észbe kaptak a törpék is rögtön, kíváncsian ők is kifordították nadrágzsebeiket, mint a Zappa-elefántban, s látták, hogy nekik sincs pénzikéjük. Nagyon megörültek a két törpék annak a lehetőségnek, hogy ebben a faluban hátha mégse utálják a törpéket. Elbúcsúztak hát a célszörű szögény embörtől, ő ment balra, ők meg haza, jobbra. Hazaértek, lefeküdtek, elaludtak, s ezzel eltelt ez a napjuk is.

Éppen ügyeletben voltak, éjfél felé maradt egy kis nyugtuk, és már javában smaciztak, nem először. Az ápolónőnek egyszer-csak lúdbőrözni kezdett a bugyija alatt mindene, s megjelent valami bal sejtelem a smacizásuk peremén. Egyből az öreg Lajosbácsi jutott érzelmébe s eszébe, a Ketteske a 17-es kórteremből, aki már nagyon a halálán volt, a végét járta. Mindjárt az a döntés jutott érzelmi belvilágába, hogy nem dől le most a kanapéra a docenssel, hanem benéz az öreghez, hátha haldoklik, s akkor mégse legyen egyedül. Úgy is lőn. Elmondta kedvesen a docensnek, hogy mi van, s elindult. Lajosbácsi, a Ketteske a 17-esben, tényleg haldoklott, a szemében alig pislákolt már élet, homlokán a halálfélelem gyöngyözött, gyöngyözött. Körötte a többiek mind aludtak, békésen, mint a tej.

A sebéből kijövő műanyagcsövön a gennye az ágya alatti dunctos üvegben gyűlt, mint hajdan Édesapámnak, s már túl is csordult, s éktelenül büdöslött. Az ápolónő felmosta, dunctos üveget cserélt. Letörölgette Lajosbácsi homlokát, odaült ágya szélére, megfogta kezét, kezébe vette májfoltos, aszott, hűlő kezét, amin az erek már nem is látszottak, lesimítgatta csapzott, gyér haját, és halkan beszélt hozzá. Lajosbácsi szemei egyszer-egyszer megteltek fénnyel, élettel és látszott, hogy nagyon jól esik neki ez az emberi melegség, ittlét (Dasein!, ahogy a tudósok mondják.) Egyszercsak hörgés nélkül kilehelte lelkét, szemei fennakadtak, meghalt.

Az ápolónő lefogta szemeit, eligazgatta kezeit a takarón, és ment az ügyeletesért, a docensért.

Amikor benyitott, a docens éppen hogyishíjjákolt egy másik ápolónővel. Valahogy nem bírta kivárni, míg Lajosbácsi jobb létre szenderül. Nem bírta kivárni, míg itthagyja ezt az árnyékvilágot. (Olvastam valahol, talán egy zsoltárban, hogy az ember sétáló árnyék. Nagyon tetszik nekem ez a mondat, nagyon de nagyon.) Na mindegy, a docensnek kellett mennie kiállítani a halotti bizonyítványt.

   Sok szó nem esett köztük, mígnem …

   Nos az ápolónő elment Elek Pistához a szerért. A történet nem titok, de azért elmesélem ennek a nemzedéknek is. Nos történt, hogy egyszer Elek Pista böngészgette az ephesosi Hérakleitosz töredékeit, Hamvas Béla fordításában. Nemcsak az ragadta meg, hogy „Az éberek világa egy és közös, az álomvilága mindenkinek egyéni.” s az, hogy „Pithagorasz a fecsegők őse.”, s hogy „Homéroszt a nyilvánosságtól el kellene tiltani, de Archilochoszt is.”, meg hogy „A népnek a törvényért úgy kell harcolni, mint a város falaiért.” Hanem ez az egyszavas töredéke is, hogy „Szóharc”. Ez aztán nem csak szöget ütött a fejébe, hanem elment alapítványokhoz, és szerzett pénzt arra, hogy kikutassa, gyalog, hogy mely kódexekben, s hol lévőkben, milyen átmásolással, milyen tartalmakba helyezve örökítették meg a régiek, kik tartották fontosnak, hogy ez a töredék, mint valami kenyérmorzsa sóvár, télen cidriző cinkéknek, ránk maradjon. Nos nemcsak görnyedt a régi kódexek, ősnyomtatványok fölé a világ fontos könyvtáraiban szorgosan álmélkodva, jegyzetelve, hanem gyakorta megkérte a könyvtárosokat, hogy ugyan hadd aludjon már a régi könyvek között, hálózsákjában, hogy félálomba is hallgathassa, amit az öreg könyvek elszu-szognak. Sok minden történt közben, talán majd egyszer ezt is elmesélem. Most csak azt a részletet elevenítem fel, megelevenítem, bár sokak számára ez is közismert, amely megmutatja, hogy Elek Pistának nemcsak jó feneke volt, hisz akár kódexmásolónak is bevált volna édes-örömest, hanem friss, éber, eleven értelemmel is rendelkezett, vagyis szeretett és tudott is, szokott is megfigyelni. Nos, észrevette nemcsak azt, hogy ruhái átvették az öreg kódexek illatát, hanem azt is, hogy ez változó hatással volt az emberekre. Voltak, akik olthatatlan szerelemre gerjedtek ettől az illattól. Mégpedig alapjában négyféleképpen. Olthatatlan szerelemre a könyvek iránt, és olthatatlanul reménytelen szerelemre a könyvek iránt. Valamint olthatatlan szerelemre az édes nők iránt, s olthatatlanul reménytelen szerelemre az édes nők iránt. 

    Elek Pista pedig nemcsak fürge ésszel volt megáldva, hanem remek üzleti érzékkel is.

Felfedezte, hogy ez a négy alapváltozat a kódexillat négy fő összetevője miatt van, s elemezte ezeket, és elő is állította jólfelszerelt laboratóriumában, s jól megélt belőle. Vagyis lett mit aprítania a tejbe, s békés, verőfényes öregkorát is bébiztosította. S elzarándokolt hozzá az ápolónő is, hogy elmesélje történetét a docenssel, s hogy ugyan már mitévő legyen. Kapott is mindjárt, mondanom sem kell, hogy pénzért, egy sprét, egy öregkódex illatú hónaljsprét. Ez a spré természetesen olthatatlan s egy úttal reménytelen szerelemre gerjesztette a docenst a könyvek, s majdnem elfelejtettem mondani, hogy csak a könyvek iránt.

    Hogy bosszúnak nevezzük-é mindezt, nemes bosszúnak? Ez most nem fontos, s talán sosem lesz az. Sokkal fontosabb az, hogy miért történt ez, miért éppen így történt. Azért történült, hogy kinyilvánítsuk azt az üdvös és ősi ha-gyományt, hogy „Adjátok meg a szexnek azt, ami a szexé, s adjátok meg a haldoklóknak szívből-igazán azt, ami a haldoklóké!” 

    S meddig tartson ez a kálvária-e? Meddig is? Mindenesetre legalább addig, míg a szívével rá nem ismer a docens arra, hogy mi is a nagy, a fontos, az az áhított erő (mondhatnánk, hogy erény?) abban a hagyományban, amely évezredeken át fontosnak tartotta átörökíteni Hérakleitosz töredékeit, is. Amíg a szívével meg nem ismeri Hérakleitosznak talán ezeit:

 

„A léleknek saját mértéke van, amely önmagából él.”

„Az emberi tanítás, mint a gyermekek játéka.”

„A léleknek gyönyörűség oldott állapotba kerülni.”

„Visszahajló összhang, mint az íjé s a lanté.”

„A kutyák megugatják, amit nem ismernek.”